René Burri, 2011, Vienna
Egy elegáns fotóriporter
René Burri a bécsi Kunst Hausban (Hundertwasser Museum)
„A képkészítés olyan, mint taxit fogni csúcsforgalom idején: ha nem vagy gyors, másé lesz.” – áll decens betűkkel a Hundertwasser-ház emeleti kiállítótermének falán René Burri egyik gnómája. Találó mondás, ám Burrire nézve a saját elmélete nehezen alkalmazható. A két szinten húzódó életmű-tárlat következetesen cáfol rá a fenti idézetre: Burri képein nem látszik a fotóriporteri nagyot akarás, a tülekedés, a pillanatra való kihegyezettség. Gondos komponálás, türelem, nyugalom annál inkább (lásd a svájci katonaiskoláról készített kontaktnyomatot!) Pedig aktív pályafutása közel negyven éve alatt mindig forró témák után, izgága övezetekben, veszélyes gócpontokon, kényes terepeken járt. A Magnum-fotóügynökség kötelékében 1956-ban kezdte a szuezi válsággal és 1989-ben a Tienanmen-téren fejezte be hivatásos működését.
A retrospektív kiállítás legrégebbi, méteresre nagyított képe egyben Burri első fotója is: 1946-ban, tizenháromévesen készítette a Zürichbe látogató Churchillről. Remekül komponál, bravúrosan elkapott momentum a suhanó autóban trónoló bulldogfejű angol profilja. A fényképezéssel kokettáló Burri ettől kezdve autodidakta módon tanulja ki a szakmát, sorkatonai szolgálata alatt dokumentumfilmeket készít, ismerkedik a Leica kamerákkal. Majd egy évtizedre rá, 1955-ben nagy feltűnést kelt egy svájci, halláskárosultakat gondozó-oktató intézetről készített sorozata (Touch of Music for the Deaf). Publikálja a Life, és ez elhozza számára a nemzetközi reputációt, négy év múlva már hivatalosan is a Magnum kötelében dolgozik, de sosem megrendelésre. Mindig ő dönti el, hova utazik, milyen témával foglalkozik. Megteheti: képsorozataira még közvetetten is nagy a kereslet. A forrongó világ eseményeinek feldolgozása mellett a múlt század kiemelkedő művészeinek fáradhatatlan portréfotósát is tisztelhetjük benne: a kiállítás negyedét a híres author-képei teszik ki (pl. Jean Nouvel, Renzo Piano, Yves Klein, Kokoschka, Le Corbusier, Giacometti, Picasso). A kiállítás egyik csúcsa a szerényen sarokba bújtatott Robert Frank-portré. Az 1959-ben készült képet Burri pontosan Frank stílusában készítette el: teljesen az Americans-albumba illik a szegényes szobabelső közepén álló asztal, amin a fura mimikájú, borzas Frank támaszkodik felülről megvilágítva.
Stílusára nem csak a ráhangolódás jellemző, ahogy képekbe forrasztjai alanyai természetét, sorsát, tevékenységét, hanem a szofisztikált ízlés. Burri elegáns, szinte tisztelettudó fotográfus. Nem mászik az emberek arcába, távol tartja magát a bombasztikumtól. Burrinél sosem látunk sebesültet, haldoklót, hullát a legkeményebb katonai konfliktusban sem, a rémületet egy geometrikusan kiégett helikopterroncs vagy a sivatag közepén, nagytotálban, két reménytelenül veszteglő tank jeleníti meg. A látványos naturalizmust száműzte kelléktárából. Ahogy ő fogalmaz: a fényképezés belépőt jelent neki olyan helyekre, ahol tapasztalatokat szerezhet az élethez, az életből. Megfigyel, tapintosan közelít a témákhoz. Ez az alázat, figyelmesség és korrektség figyelhető meg az esszészerű sorozataiban is, amikben az utópiák realizálódásának nyomába ered. Többek között Brazília, Kína átalakulását-épülését rögzíti sorozataiban, és külön albumot szentel az érzelmeket a racionalitás mögé soroló némeknek, ennek a háború után magára találó, fegyelmezett társadalom tablójának.
Burri eleganciája a (szó szerint) láthatatlan képekben is megnyilvánul. Külön részt szenteltek a kiállítás kurátorai az ún. El nem készített fotóknak (Untaken photographs), amelyek mind riporteri önmegtartóztatásról, ízlésről tanúskodnak – pontosabban a képek hiánya és nem-keletkezéstörténete. 1959–60 környékén egy New York-i utcán a visszahúzódó életet folytató, napszemüvegekbe burkolózó Greta Garbo közeledett felé. Burri tétovázott, előszedte a gépét, de aztán visszarakta a táskába. A ’60-as években egyik kubai útján a helyiek életét és a kommunista forradalmi elitet fotózva egyszer észrevett egy EXIT-feliratot Fidel Castro feje felett. Nem kattintott. 1964-ben a fejlődő Kínát fényképezte; kísérői a hosszas útja végén győzködték, hogy van itt még valaki, akit le kell kapni. Ki az? Egy kertész – felelték kacsintva a vendéglátói. Burri nem állt kötélnek: az akkor közönséges kertészként dolgozó utolsó kínai császárról volt szó. A fenti esetekből kitűnik, hogy Burri számtalan esetben ellenállt a könnyű préda csábításának. Humánus fotós volt: taszította volna, ha alanyait paparazzo módon méltatlan helyzetbe hozza, legyen szó bárkiről. Nem érdekelték a hatásvadász expozíciókkal megszerezhető magazin címlapok. Az aktuális sorozata egységességét nézte, s ami nem illet bele, nem fotózta le.
Elkészült, de sokáig láthatatlan fotók jelentették a kiállítás másik végpontját. A 2009-es arles-i fotóhónapon került nyilvánosság elé Burri sokáig jegelt képriportja az 1965-ös nagy észak-nyugati áramszünetről. Burri épp New Yorkban volt, azonnal felkapta a keze ügyébe került öt tekercs daylight-filmet és fotózni kezdte a délutáni csúcsbforgalom idején megbénult várost a 42. és az 59. utca között. Különös, intimitással keveredő kiszolgáltatottságot árasztanak a gyertyák, fényszorók, öngyújtók, elemlámpák gyenge fényforrásánál elkattintott képei, s ezt az érzést a szürke paszpartu, a fekete képkeret tovább erősíti.
A XX. század második felében nem volt esemény, háború, válság, ahol nem tűnt fel fényképezőgépével: Szadat hatalomátvétele, a Panama-csatorna építése, a perzsa sah fiának születése, az izraeli-arab villongás, 1956-os menekültek gyűjtőtábora Nyugat Európában, a Ciprus felének annektálása, a koreai és vietnámi invázió, Irak és Irán konfliktusa és a kubai forradalom szerepel a hirtelen felsorolásban (az ikonikussá vált Che Guevara-portrét tartalmazó negatív kontaktja is kiállításra került). Burri karrierje egybeesett a képes magazinok aranykorával, a LIFE szlogenje (To see life; to see the world; to eyewitness great events… – Lásd a világot, lásd az életet, légy szemtanúja nagy eseményeknek!) tökéletesen passzolt Burri kíváncsi képkészítői természetéhez. A fotózsurnalizmus csúcsidőszakában a riporter képes jelentései, bőlére engedett beszámolói hozták közelebb az átlagolvasóhoz a világot, s amennyire egzotikumnak, sajátosnak tűntek a képriportok, ugyanannyira sztereotipizáltak. Kevés fotós volt képes elrugaszkodni a sémáktól, a lapok szerkesztőinek és az olvasók igényétől.
Burri közvetlenül sosem dolgozott újságoknak, holott szinte nincs olyan neves lap (Look, Stern, Paris Match, New York Times, Epoca, Life, stb.), amelyik ne közöl volna sztorikat tőle a Magnumtól átvéve. Riporteri szabadságát, alkotói függetlenségét köszönhette ennek a saját maga által elhatározott kötetlenségnek. A fényképezés személyes ügye volt: önkifejezésének záloga, s ebből nem engedett. Ezért válhatott a „képéhség korának nagy esztétájává”, ahogy a kísérőszöveg fogalmaz a kiállításon, mert képi világában akarva-akaratlanul is kicentizte, hogy miként legyen lapzártára megbízhatóan beszállító zsurnaliszta, amivel megélhetését biztosítja és a saját képi nyelvét, örömét a fotózásban megélő művész egyben. Megcsinálja a Panama-csatorna földnyelv-robbantásánál a színes hírképet az egyik gépével, majd a monokróm autonóm riportfotót is: de mindkettő egyszerre sajtóképes is és képvisel művészi értéket. Burri volt az egyik első auteur-fotográfus: olyan öntörvényű alkotó, aki egyéni, költői vizulitását alkalmazza a prózai tematikájú eseményekre, a tartalmat igazítja a formához. Ami az újhullámos filmeseknek a kameratöltőtoll-elv volt, az Burrinek az általa kitalált kameravarázspálca-elve: szerinte a fényképezőgép egy csodaeszköz, amivel a fotós pillanatot teremt, rögzít, feltár, ugyanakkor a képben több dolgot rejt el, mint amennyit felfed; az egyedi értelmezés kulcsa a nézőnél van.
http://www.kunsthauswien.com/en/exhibitions/archive/24-exhibitions-archive-2010/82-rene-burri
http://en.wikipedia.org/wiki/Ren%C3%A9_Burri
Teljes idézet: To see life; to see the world; to eyewitness great events—to see strange things—machines, armies, multitudes, shadows in the jungle and on the moon; to see man’s work—his paintings, towers and discoveries; to see things thousands of miles away; things hidden behind walls and within rooms, things dangerous to come to; the women that men love and many children; to see and to take pleasure in seeing; to see and be amazed; to see and be instructed. Thus to see, and to be shown, is now the will and new expectancy of half mankind. (Henry R. Luce, 1936)
(eredetileg megjelent 2011.03.03. Fotopost.hu)
